A lombhullásról egy júliusi tölggyel
"Láttál már jégesőben végrendelkező fát?" Korpa Tamás ismer egyet. Ahogyan a Szádelői-völgy valamennyi fáját ismeri, emlékezetből és képzeletből. De nemcsak őket hallgatja ki, hanem a Szlovák-karszt elhagyott katonai bunkerét, egy jégbarlangot vagy éppen a Blatnica patakot is. Meghatározó kérdése ezúttal is az, hol gyökeredzik a nyelv. Harmadik kötetének sűrű ágrendszerében pedig csönd és levélzaj, suttogás, függő beszéd. Lassan bizonytalanná lesznek az érzékek: mi az emberi, és mi az emberen túli? Az avarra vetülő árnyékom, például? Mennyit érthetni a vízcsobogásból? Hogyan hullajtja lombját a tölgy, amikor senki nem figyeli? És ami emberi, abban feltétel nélkül megbízhatok? "A kettős látásnál nem ismerek szívszorítóbb csapdát." Szívszorító csapda Korpa Tamás érzékeny és merész költészete is, amelybe érdemes belesétáni, míg "egy árnyék, másodmagával, elvonul utánad". "a többi odafönt levélzaj, mozgásérzékelő. az ágak barkóbája a szél nevére. a levélnyelek. mintha egymás szinonimái volnának."
